Életre szóló útravaló
Istentisztelet előtt a lelkészek fogadóhelységében zsivaj, hangos szó, nevetés, a találkozás öröme töltötte be a termet. Természetes közeg – természetes viselkedés. Aztán megindultunk fel, a templomba. Csepp kis domb, tetején csepp kis templom. Azért 500-an elférnek benne. Megtöltöttük a templomot, énekszóval, imádsággal, s így az Isten is megtöltötte szívünket hálával. Természetes kérés, hogy jöjjön közénk – természetesen jön. Istentisztelet után természetesen szabolcsi töltött káposzta, sült kolbász. Minden a maga rendjén, ahogyan megszoktuk, ahogyan szeretjük, úgy történt.
Az istentisztelet témája a keresztég és a konfirmáció, mint a hitre jutás állomásai, úgy határozták meg a lectiók, a textusok, a kötött imádságok választását, hogy mind abba az irányba mutattak, hogy a keresztség és a konfirmáció ne egyszeri találkozás, hanem egy folyamat része legyen a gyülekezettel való kapcsolattartásban. Nem a keresztelendő gyermek, a konfirmáló fiatal, akit meg kell szólítanunk különböző életszakaszokban, hanem azt a családot, akinek gyermekét kereszteljük, akinek gyermeke fogadalmat tesz, kellene valahogyan a gyülekezetbe behívnunk.
Az istentiszteleten két prédikáció hangzott el, az első a keresztség, mint Isten hívása, a második a konfirmáció, mint az ember válasza témát fejtette ki.
Kisjuhászné Bartha Katalin prédikációjában arról beszélt, hogy „Meg vagyok keresztelve”, s ez az egész életemre nézve hatással van rám, akkor is, ha magára a keresztelőre nem emlékszem, mivel csecsemőként kereszteltek. Isten megelőlegezett szeretetének befogadása az a felismerés, mely a teremtő és gondviselő Atyát ismerteti fel velünk.
Dr. Fekete Károly prédikációjában arról a lehetőségről beszélt, amelyet a nekünk talentumokat ajándékozó Úrtól kapunk, amikor elkötelez egy feladat mellett bennünket. Képességeinkkel, buzgóságunkkal azt az erőforrást használjuk fel, amit Urunktól kaptunk, azt adjuk vissza a számadáskor, ami az övé. Az úrvacsora emlékeztet minket a nekünk adott ajándékokra, konfirmandusaink egy része azért nem jön úrvacsorázni, bár már befogadtuk az úrvacsorás közösségbe, mert ezzel a lehetőséggel nem szeretne szembesülni. Mint az egy talentumos szolga, aki elásta ura ajándékát, hogy ne is lássa, úgy fordulunk el gyakran mi is a minket Isten ajándékaira emlékeztető úrasztalától. Püspök úr buzdított minket a felszabadult, szolgálatra, melynek célja az Úr kedvének keresése. Prédikációjában nem hallgatott kudarcainkról sem: „S van itt még valaki, aki nincs kiemelve ebben a nyitott példázatban, aki én vagyok. Aki elindultam lelkesen, bizalommal, akadályokat nem ismerve, és elfáradtam, és elvesztettem a célt, pedig jól indultam. Nekem is szól ma ez a példázat, hogy ne csüggedjek el, szolgatársaimat biztatom, hogy ne adják fel, hanem merítsenek erőt az újrakezdéshez. ”
Az úrvacsora meghitt közösségét most a gyülekezetek közösségeként éltük meg, hiszen a gyülekezetek delegációi alkották a közösséget.
A vendéglátó gyülekezet szeretete, körültekintő gondoskodása, Berencsi Balázs lelkipásztor személyisége, aktivitása azzal a biztos háttérrel támogatott minket, hogy otthon érezhettük magunkat Szabolcsveresmarton erre az őszi vasárnap estére.
Tóth-Mihala Veronika
Az alkalomról készült videót itt nézhetik meg: