Ősi dallamok megéledése- Hirdesd az Igét Szatmárban
A rendezvénysorozat egyik állomása az október 24-én a Mátészalkai Kertvárosi Református Gyülekezetben megrendezett „Hagyomány és megújulás – közös hang” című találkozó, melyen kilenc gyülekezet képviseltette magát.
„A mélyebb sárga, már-már aranyba hajló árnyalatú bor illatát kezdetben keleti és zöld fűszerek, valamint aszalt gyümölcsök jellemzik, ahogy pedig levegőt kap, egyre több karamell fejlődik ki benne.” – olvashatjuk a késői szüretelésű Olaszrizlingről (Szeremley Birtok, 1), mely palackjába zárja az ősz fényeit, illatát. Mint egy palackba zárt bor színei után megkóstoláskor ízeit is megmutatja, úgy kelnek életre a zsoltárkönyv lapjairól az énekek a közös éneklésben.
Szalay Kont esperes nyitó áhítatában az ének megtartó erejéről beszélt.„Hát éneket viszel-e magaddal?” – hangzott a kérdés az útrakész ember felé, aki tarisznyájába bekészítette mindazt, amire az úton szüksége lehet, lelkében pedig az otthon tanult éneket vitte az ismeretlenbe magával.
Az áhítat alatt a Mátészalkai Kálvin János Általános Iskola tanárokból és diákokból álló énekkara szolgált tiszta, két nemzedékek közös hangján. A Mátészalka Kertvárosi Református Gyülekezet zenekara a Gryllus zsoltárokból szólaltatott meg néhányat, megmutatva, hogy a helyi gyülekezet éneklési szokásai miként merítenek a mai feldolgozások egyik legsikerültebbjéből.
Vad Péter Debrecen-Nagytemplomi másodkántor és karnagy az újításról tartott bemutatót, s az ót szólaltatta meg feldolgozásaiban a Nagytemplomi zenekar segítségével. Vezetésével a 60 tagú kórussá alakult gyülekezet egy olyan éneklés részesévé lehetett, ami leginkább egy közös nagy játékhoz hasonlított, amiben önfeledten vettünk részt, mint egy nagy társasjátékban.
Kurgyis András karnagy, lelkipásztor az énekeskönyvi énekek bibliás lelkületét feltárva tette számunkra megélhetővé az éneklés mélyrétegeit, s alakult át irányítása alatt az éneklés közös imádsággá.
A Kertvárosi gyülekezet lelkipásztora, Nagy György, korábban egyeztetett időpontban erre a napra kirándulni vitte a gyülekezet egy részét, így ő nem volt jelen a rendezvényen. A gyülekezet itthon maradt tagjai olyan otthonossá tették számunkra ezt a napot, hogy szervezésük által minden a helyén volt ebben a napban. Számomra az jelzi egy gyülekezet felnőtté válását, ha egy rendezvényt a gyülekezet tagjai a gondnok vezetésével ilyen minőségben le tudnak bonyolítani. Bárcsak egyre több ilyen önállóságra nevelt közösség lenne egyházunkban, mint ez a gyülekezet, akiket lelkipásztora a felelős szolgálatra tanított.
Az aranysárga őszi napsütésben kisimultan indultunk útra délután három órakor, mint akiknek a lelkét töltötték fel, s ez látszik meg rajtunk.
Tóth-Mihala Veronika
A "Hagyomány és megújulás – közös hang” című találkozón készült összeállítást itt nézhetik meg:
Szilágyi Istvánné, ének-zene munkacsoport vezető, Mátészalka Kertvárosi Egyházközség tagjának beszámolóját a "Hagyomány és megújulás - közös hang" című találkozóról itt olvashatják:
Kántorok, énekkari tagok, karvezetők, presbiterek napja
„Hagyomány és újítás – közös hang” címmel egyházkerületi rendezvény színhelye volt a Mátészalka Kertváros Református Egyházközség temploma és közösségi háza. A 10 órától fél 3-ig tartó összejövetelen, amit a „Hirdesd az Igét a zene nyelvén” program keretében valósítottak meg, kilenc egyházközség képviseltette magát, mintegy 80 fővel.
Tóth-Mihala Veronika programfelelős lelkésznő rövid köszöntője után a Kertvárosi Gyülekezet zenekara mai énekek tanításával hangolta rá a jelenlevőket Isten dicséretére (Zengjen újra énekünk, Mikor látom egeidet, Indulj és menj, hirdesd szavam). Ezt követően a mátészalkai Kálvin János Általános Iskola gyerekekből és pedagógusokból álló kórusa énekelt zsoltárokat, gyönyörűen, tiszta harmóniákkal (Mint a szép híves patakra, Az Istenhez az én szómat, Örvendezzetek az erős Istennek, Az Úrnak irgalmát örökké éneklem).
Szalay Kont, esperes tartotta a nyitó áhítatot a 149. és 150. bibliai zsoltár alapján, az éneklés szerepét és fontosságát kiemelve. Emlékezetes számomra, hogy Sütő András írásából is idézett egy szép gondolatot az énekek fontosságáról, szerepéről:
„Otthon, amidőn valamelyikünk hosszú és magányos útra indult, öregeink azt kérdezték: jól felöltöztél-e? Botod van-e? Hát éneket viszel-e magaddal? Vagyis védelmet a sötétség s az új veszedelmek ellen.”
Az áhítat elején a 92. zsoltár parafrázisát énekeltük: Mely igen jó az Úr Istent dicsérni, zárásként pedig a ritkán énekelt 47. zsoltárt: No, minden népek örvendezzetek. A hangszerek is említést kaptak: mindenféle hangszer alkalmas arra, hogy Istent dicsőítse.
Erre a következő előadásban példát is adott Vad Péter énektanár, karvezető a debreceni nagytemplomi ifjúsági zenekarral, amikor a 47. zsoltárt citerakísérettel énekeltük. Hallhattuk, kipróbálhattuk önként jelentkezőkkel, ahogy citera, zongora, xilofon, fémháromszög, nagydob kísérte az „Ujjongj az Úrnak” kezdetű népdalzsoltárt egyszerűen, ugyanakkor nagyszerűen. A 185. dicséretünk kvintpárhuzamban éneklésére is nagyon jó ötletet kaptunk.
A többszólamú vokál kíséretre (Áldd lelkem Istened, 1), valamint fuvola és zongora közjátékkal díszített mai énekre (Új szívet adj) is hallhattunk szép példát. Végül a zenekarral közösen énekeltük a „Lelkem áldd az Urat” c. éneket, ami felemelő érzés volt.
Ezt követte Kurgyis András karvezető, lelkipásztor előadása, aki az ó-kútból merített, azaz a „fekete” énekeskönyv énekeit vette sorra és magyarázta zsoltáraink ma már sokak számára alig érthető szövegét, tartalmát, szerepét.
Énekeskönyvünk elején a bibliai idézet a Kolossé 3,16-ból arra hívja fel a figyelmünket, hogy az éneklés közös ügy. A 25. zsoltár azt üzeni számunkra, hogy a zene felemeli a szívünket, és hogy bátran felvállalhatjuk magunkat, a hitünket.
Az éneklés hogyanjáról is szó esett. Vannak zsoltárok (42., 77., 1), amiket halkan, visszafogottan kellene énekelni, a szövegre figyelve. A 35. zsoltár azon túl, hogy harci riadó, egyben hitvallás is. Az 55. zsoltárban - Kodály Psalmus Hungaricusának éneke - a zsoltáros Isten színe előtt mond átkot az ellenségére, ez felszabadítja őt, kiveszi kezéből a gyűlöletet. Az ún. átokzsoltároknak ez az üzenete, hogy jó helyen, Isten előtt kell elmondani őket. Ahogy Kodály művében és a 263. dicséretünkben is felcsendül: „Igaz vagy Uram ítéletedben”, Őrá kell hagynunk az ítéletet.
A 105. zsoltár pedig Isten hűségéért ad hálát, amely nem változik, mert Ő megemlékezik a szövetségéről mindenkor.
Kurgyis tanár úr is többször megénekeltette az egybegyűlteket. Különös és ritka élmény volt, ahogy az egyik legrégebbi, IV. századi énekünket, a 302. dicséretet (Ó, népeknek Megváltója) megtanította velünk, majd kvintpárhuzamban fölé énekelte a dallamot – szinte a középkorban érezhettük magunkat.
Valóban „pezsgőtabletta” lehetett a gyülekezeteink életében ez az előadás és az előadó. Reméljük, hogy még sokáig fog pezsegni az emléke ennek a napnak.
Annyira élveztük az előadásokat, hogy még az ebédelésről is megfeledkeztünk volna, rövidebbre fogtuk az ebédszünetet, hogy több idő jusson a beszélgetésekre.
Ebéd után kiscsoportokban beszélgettünk az előadások élményeiről, ki mit kapott belőle, a lelki énekekről szerzett első élményeinkről, a mai énekek istentiszteleti használatáról és a legkedvesebb énekeinkről. Jó volt látni, megtapasztalni, hogy milyen sok ember szeret lelki énekeket énekelni, sokaknak fontos a gyülekezeti éneklés megújulásának ügye.
Az utolsó 10 percben együtt összegeztük a személyes tapasztalatokat és esperes úr záró áldása előtt még egy 3 szólamú kánont (Szívem csendben az Úrra figyel) énekeltetett Kurgyis András, különös tekintettel a nagyon halk éneklésre.
Ezt az élményt csak az értheti, aki ott volt és átélte!
Áldott legyen az Úr, aki hatalmasan megáldotta ezt a napot, az Ő dicsőségére!
„Minden lélek dicsérje az Urat! Dicsérjétek az Urat!” (Zsolt 150, 5)