Egy mély levegőt, kérem!

Kedden délután öt óra harminckor zavarban voltam megint. Tekergettem a kezemben lévő kedvenc olvasmányomat, amiből már kikerestem a zárszavakat. Körben ültünk két napja. Akkorra bezárult a kör, tizenhárman ültünk benne. Az arcokhoz nem csak a nevek társultak, hanem pillanatok, szavak, érzések. Nem sikerült felolvasnom a zárszó végét. Véget ért a két nap, de bennem most is folytatódik, s várom, hogy újra találkozzunk.

A Hirdesd az Igét! első lelkészi csoportmunkája 11 békési lelkésszel elindult. Nagyon hálás vagyok érte, hogy részese lehettem ennek a két napnak. S örülök annak is, hogy a 12 fő több órára, s egy közös vacsorára kiegészült még egy résztvevővel, püspök úrral. Olyan embereket ismerhettem meg, akikkel élmény volt beszélgetni az imaéletükről, prédikációs élményeikről, megvitatni, hogy milyennek is kell lennie egy igehirdetésnek, megosztani az igei szolgálatra való felkészülésünk szokásait. Élmény volt játszani, nevetni, vitatkozni – nem a másik meggyőzése érdekében, hanem azzal a nyíltsággal, hogy mit hiszek és vallok, és hogyan jutottam el ide. Jó volt hallgatni a történeteket, a rögtönzött Szentírás magyarázatokat, és felszabadító volt kimondani, hogy nem vagyunk egyedül a szolgálat terhe alatt.

Együtt voltunk a minket feszítő kérdések megválaszolásában, tanúskodtunk egymás nehézségei és örömei mellett.

A Szentírás – prédikátor, prédikátor – hallgató kommunikációs modell mellett elidőzve megállapítottuk, hogy mennyire fontos a vessző, amely a két tagmondat között áll.

A Szentírás minket szólít meg elsőként. Ennek a megszólításnak nincs funkciója. Nem a szolgálatvégzés segédanyaga az Ige. Minket, személyesen mindannyinkat megszólít az Ige. A vessző a lélegzetvételt jelöli. Azt az időt, amit eltöltünk, jó lenne eltöltenünk ebben az állapotban. A megszólítottság állapotában. S csak miután bennünk kimunkálta az Ige az üzenetet, fordulnánk a gyülekezeteink felé, s szólítanánk meg őket az Igével, melyet rajtunk keresztül üzen az Isten – így ért bennünk is az együtt eltöltött idő kacsolattá.

Kedd délután vendégeink voltak a Kálvin Kiadó és a Doktorok Kollégiuma szerkesztésében készülő teljes kommentársorozat szerkesztői közül néhányan. A beszélgetés során a gyülekezeti lelkészek megosztották a teológiai tanárokkal kommentárhasználati szokásaikat, igehirdetésre készülésük menetrendjét, szokásait, a szerkesztők pedig beszámoltak arról, hogy miként alakulnak az előkészületi munkák, ki lesz a célközönség, mik a keretek. Reméljük, hogy a hasonló beszélgetések elősegítik majd azt a munkát, melynek gyümölcseként készülhet egy olyan magyar nyelvű kommentár sorozat, mely hozzájárulhat egyházunk igehirdetésének megújulásához.

Egy lélegzetvételnyi időt töltöttünk együtt. Egy kis levegőhöz jutottunk egymás társaságában. Jó levegőhöz.

Tóth-Mihala Veronika, Hirdesd az Igét! programvezető

Falak: Hétfő délelőtt belépek a terembe és körbenézek: tisztára mint a menny, meglepődöm, hogy kik jöttek el és ledöbbenek, hogy kik maradtak le. Én sem valami nagy elánnal jövök, csak hívtak és arra a bizonyos papírra is feliratkoztam, hát itt vagyok, kibírom. Délelőtt mindenki megbízhatóan hozza a már megismert arcát: eljött a Hívő, a Terapeuta, a Naív, a Bölcs, a Hallgatag és itt vagyok én is, a Kritikus. A fal közöttünk szinte tapintható, hiszen ismerjük egymást, hallunk egymás dolgairól és előttünk vannak megnyilatkozásaik. Valójában persze nem ismerjük egymást, mert egyet nem szoktunk/tudunk : beszélgetni. Van egy képem a másikról, csak a falak miatt épp a másikat nem látom. De eltelt két nap és mi történt: nem, a falak nem tűntek el, csak annyira visszabontottuk őket, hogy valamit a másikból is látunk. /Marti Miklós, békéscsabai lelkipásztor/

A Békési Református Egyházmegye lelkipásztorainak tartott találkozón az ITT olvasható előadással foglalkoztak.